XI. Borok Tudósai rendezvény

Ideges lettem. Nem önmagában az anyósom fodrászüzletében elhelyezett VinAgora aranyérmesek gyenge eladási mutatója okán, hanem a város visszacsatolásán, ami szerint sorozatosan beletörnek a dugók.

Kérem szépen tisztelettel, mai értekezésünk során tisztáznunk kell tehát a dugó és a dugóhúzó fogalmát. Ezáltal kísérletet kell tennünk néhány olyan méretű lyuk betömésére, amelyek tapasztalása erősen összeráncolná az átvitt képzeletünk fogorvosának homlokát.

A probléma három elemből áll. A dugóból, és a dugóhúzóból, ami második elemként a szerszámot, és aki harmadik elemként az embert jelenti. A kérdést természetesen hosszú érlelésű, minőségi borok összefüggésében tárgyaljuk.

Kezdjük a dugóval. Ez a leginkább objektív, és a fogyasztótól független. Erre kell felkészülni a dugóhúzóval és a tapasztalattal. Nyilván a paratölgy öt centis kérgéből stancolt, vegyszermentes, rugalmas, és ügyesen trükkölt, pórustömítő bevonatú dugóról beszélünk. Nem olyan nagy dolog ez, ha van néhány száz évünk, paratölgy birtokunk, meg türelmünk. Meg hozzáértésünk.

Ha nincs, akkor meg kell vásárolni azt a készterméket, ami kapható. Ami drága, viszont esetleges. Ez oka az olyan pótmegoldások térhódításának, mint az agglomerát (darált és ragasztóanyaggal formázott) dugó, elfajuló esetben szilikon, szélsőséges esetben csavarzár, és a rémálmaimban elképzelt koronazár.

Mielőtt elhamarkodott véleményt alkotnánk, éljünk azzal a gyanúval, hogy az említett palack zárási módszereknek is megvannak a hátrányai és a kockázatai. Továbbá, azok nagy része sem bír ki két évnél többet. A parafa mögött ezzel szemben évszázados tapasztalat áll.

És akkor még nem beszéltünk a modern csomagolás feelingjéről. A bort devalválják az ipari alkalmazások. Pont úgy, mint ahogy a kenyeret a polietilén zacskó, vagy a kávét a fedeles papírpohár – ami egyébként erősen sugárzik az erősen környezetromboló amerikai (film)kultúrából.

Azt a palackot pedig mégis úgy kell bedugózni, hogy hat-nyolc-tíz év múlva is zárva maradjon. Méghozzá egyszerűen nyitható módon. Mert leforraszthatnánk például a nyakát, úgy, mint az injekciós ampullákét. Csak a gyertyafényes palackbontásnál akad el a képzelet…

Szóval nem egyszerű dolog a dugó. Annyira nem, hogy kis hazánkban nem is lehet kapni. Csak dugónak látszó tárgyakat. Most itt a (negatív) reklám kizárásán túl azért sem kell koptatni a billentyűzetet a kereskedők megnevezésével, mert mindet felsorolhatnám, aki dugót számlázott, és selejtet szállított. Aztán az egyik árlejtést adott, a másik újra szállított, de ez nem segít azokon a palackokon, amibe azokat már belenyomtuk. Ebből kiindulva, katonadolog, ha a dugó csak beletörik.

De nézzük a palack kibontását. Először is türelem. A borhoz már a palack bontását megelőzően le kell lassulni. A palack bontása igenis egy rítus, a belső béke megnyilvánulása. Nem ám csak úgy rotty, lecsavarjuk a kupakot, nem a diszkóban vagyunk.

Másodszor, a palack kibontása alapvetően férfimunka. Ugyanis fogás, és fizikai erő kell hozzá. A triviális állítás olyan előtanulmányon is nyugszik, amelynek tárgya a női palackbontás szokása, és eljárásai. A hölgyeknek az egyszerűség végett ezért inkább a férfi alvállalkozót javasolom.

Harmadszor, maga az eszköz. Az egy kép több, mint ezer kulcsszó jegyében belegépeltem az internet keresőbe. Megnéztem a képtalálatokat. Immár biztos a magyarázat szüksége. Ugyanis riasztóak a talált képek nagy részén látható csilli-villi kacatok. Ha egyáltalán bírnak valami értékkel, akkor az leginkább a félrevezetett vásárló társadalom slankításában mérhető, mert egy öregebb szekszárdi kibontásának sikerével biztosan nem.

Ugyanakkor a dugóhúzóra az elsők között jött fel a repülés egyik alapműveletének fizikai magyarázata is. És ha hiszik, ha nem, a kettőnek köze van egymáshoz. Miszerint a normális dugóhúzó gyakorlatot végző repülőgép pontosan úgy mozog, mintha egy dugóhúzó élén csúszdázna.

Magyarul, a dugóhúzó egy spirálisra kovácsolt vagy forgácsolt kés, kvázi nincs közepe. Ezt a döfjük bele csavaró mozdulatokkal a dugóba. A szerszámnak úgy kell belevágnia magát a dugóba, hogy azt minél kevésbé feszítse szét, és a szerkezetét egyáltalán ne roncsolja. Az öreg, vagy az elöregedett, kiszáradt dugóknál ennek a feltételnek nem lehet akármilyen szemfényvesztéssel megfelelni.

A vastag drótból tekert spirálok beszorítják a dugót, mint a csavar a tiplit a falba. Majdnem mindegy, hogy a dugóból az ilyen módon képzett dübellt egykarú, kétkarú emelővel, vagy szabad kézzel próbáljuk kihúzni.

A gyenge minőségű egykarú emelő excentritása egyébként még oldalra is feszíti a dugót, mert a húzás nem a palack hossztengelye irányában történik. Ezért a legtöbb, vendéglátóiparban használt dugóhúzónak elgörbül a spirálja a használat során. Az ilyen spirált már betekerni sem lehet normálisan, morzsolni fogja a dugót, biztos a kudarc.

Fájdalmas példája ennek zsákutcának az a gyönyörű solingeni darab, amit én is lelkesen megvettem. Kifogástalan nemesacél, szép, jólesően nehéz, jó fogású, meg minden. Csak a drót vastag, ráadásul kicsi spirál az átmérője. Továbbá a spirál a hegyére csukódik, ami ettől azonnal begörbült, ennél fogva morzsolja a dugót. Gyakorlatilag használhatatlan. Azóta is a dobozában őrzöm, amíg vissza nem küldöm Henckelséknek, hogy olvasszák be.

Mindezek ellenére a jobb fajta drótspirálos „drékó” a leginkább ár-érték arányos, és praktikus. Kompakt, kicsi, elfér, és ha valakinek jobban kell egy óvatlan pillanatban, akkor sem ügy egy másikat venni.

A dugóhúzó megcsúfolásai azok tüskék, rajtuk menettel, amik valójában facsavarok, és előbb ígérnek sikert a palack nyakának repesztésével, mint a dugó kihúzásával.

Az ócska spiáter ötvényeket főleg, ha még le sincsenek sorjázva, már bele sem lehet csavarni a dugóba. Azonnal morzsolnak, és előbb fúrnak lyukat a dugóba, mint belehúznák magukat. Ez csak azért öröm, mert ha a becsavarás mégis sikerül, akkor a dugó úgy beleszorul a palackba, hogy ennek a szupermarketeket jellemző csodának azonnal letörjük a szárnyait a kihúzás kísérletével.

Semmi értelme a fogószerű, karos, automata nagy menetemelkedésű spirál, „négyütemű” dugóhúzóknak. Nehézkesek, megbízhatatlanok, hangulatrombolók, akinél láttam, mindenki szenvedett velük. El is mondtam nekik, hogy hol van a helyük a táplálékláncban. Erre én is kaptam egyet. A barátom, aki ajándékozta, lelkesebb volt mint én, és próbálkozott. Bele is nyomta vele a dugót a palackba. A cél szentesítése jegyében persze megittuk a bort, de a nem így volt az igazi.

Csapda a hosszú drótspirál, ami munkamenetként csavarja magára a dugót, mert az is morzsol, csak nagyobb frakciókban, és a makacsabb darabokból ki is szakad. Egyébként gagyi a műanyag öntvény szerkezet, főleg, ha még színes és, áttetsző is.

Kizárólag külön besorolás alapján fogadható el a túlélő bicska. Normál üzemi körülmények között tilos az alkalmazása. Azért íratja mégis ezeket a sorokat az alázat, mert a kirándulásba csomagolt italozások előkészítésének zavarában a dugóhúzó rendszeresen otthon marad. Különösen azért, mert a logisztikai asszisztensek kevésbé motiváltak apa, meg a Chef ’06 együttes célba juttatásában. Több esetben – és nem csak terepgyakorlaton – kínált megoldást az innét-onnét szerényen előkerült svájci bicska, amivel meglepő eredményeknek is voltam már szemtanúja.

A kiábrándító áttekintés után kérdés, hogy milyen a jó dugóhúzó? A dugóhúzó egy szerszám. Úgy kell keresni, és értékelni, mint a szerszámot. Érteni kell hozzá, mint a késhez, vagy a fúrógéphez. Varázsige az orsó, és a minél öregebb. Az óvatosság jó tanácsadó, mert ilyet nem lehet akárhol kapni. Az ára sem annyira jellemző, de tízezer forint legyen rá a tárcánkban. Oda kell tennie magát az embernek, aki rendes dugóhúzót akar.

A dugóhúzó semmiképpen sem kulcstartó, tolltartó, rozsdamentes, formatervezett gagyi. A dugóhúzónak dugóhúzó alakja van, patinája van, és méri a gazdáját, aki azt persze nem adja ki a kezéből. Olyan, mint a tolla, vagy az órája. Bár ezekkel ellentétben dugóhúzót jobb, ha antikváriumban keresünk.

Úgy tűnik, hogy a világ elfelejtette, hogyan kell dugóhúzót gyártani. Valószínűleg nem igény a szilikonhoz. Nekem szerencsém volt. Kaptam egyet. Valószínűleg azért, mert elég faksznis vagyok hozzá, hogy megbecsüljem. És én nagyra értékelem. Csak ellenőrzött légtérben használom. Nem történhet meg, hogy elvigyem magammal valahova.

Találgatom, hogy hány éves lehet. Vastagon krómozott, időtálló darab. Rozsdafoltos, mint a nagymama mákdarálója, de látszik, hogy még a fogyasztói társadalom előtti. Finom művű acél orsó, és munkamenet a dugó kihúzásához. Ezért tudom, hogy milyen a jó. És ezzel még egy dugót sem törtem bele.

És a legdurvább az, hogy ezen értekezésünk végeztével összesen egyetlen fajta, és nem is feltétlenül a legszerencsésebb működési elvű dugóhúzó részleteit jártuk körül. Jónéhány más megoldás is van, ami nálunk még ennél a klasszikusnál is kevésbé ismert. Szerencse, hogy van tudományos rendszerezése a dolognak, és múzeumba foglalva megtekinthető. Hogy-hogynem, valahol Dél-Franciaországban a Luberon lábainál, egy Ménerbes nevű falucskában …

Dániel Zsolt

A Pannonhalmi borvidéken a rajnai rizling jól érzi magát. A Cseri Pincészetnél pedig egyenesen kiválóan. De az a mutatvány, amire ők készülnek a fajtával, még így is miminum lélegzetelállító. Ismerkedjünk most meg a 80 méteres és a 120 méteres borok titkaival!

Divatos kifejezés. Minőséget és különbséget határoz meg. A tévedés újabb lehetősége. A tapasztalatlan fogyasztó ugyanis nem tudja, hogy mit vásárol meg vele. Hiszen a kézművességnek nincs definíciója. Az internetkereső a kifejezésre borüzletek, és a témát feszegető cikkek sorát hozza fel. A probléma mindössze az, hogy a cikkek szerzői nem szakemberek...